7. fejezet - Csak 2 percet!!!

Sziasztok! Hoztam a kövi részt, ahogy azt megígértem Gabinak. Ez most rövidebbre sikerült, és talán kicsit szétszórtabbra is, mint az előzőek, de azért remélem, nem lett annyira rossz. Mindenkinek jó olvasást kívánok, és ha lehet, komizzatok, mert nem tudom, merre haladjak a sztorival, merre, hogy fejlődjek.

Puszi: Zsó xxx

.::Laurel::.

Nem tudom, lehet, hogy csak percekig tartott a karjaiban, de nekem óráknak tűntek. Gyönyörű, hosszú óráknak. Ahogy karjaival közrefogott, dèja vu érzésem támadt: Pont olyan volt, mint mikor először találkoztunk a kórházban. Nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. Néztem a szemeit, azt a gyönyörű tengerkék szempárt, és csak egy dologra tudtam gondolni. Nem a csókra, hiszen nem is ismer. Én őt jobban, mint azt gondolná, de ő rólam semmit nem tud. Az járt a fejemben, hogy vajon őt ki nem szereti? Tökéletes, hatalmas szíve van, állandóan mosolyog, nevet, és ez ráragad másokra is. A kajálásról pedig ne is beszéljünk, az csak egy plusz: Aki szeret enni, rossz ember nem lehet.

Bár én nem gondoltam a csókra, ő lehet, hogy mégis, ugyanis egy idő után csökkentette a távolságot közöttünk, és ajkaival súrolta enyémeket. Nem tartott sokáig és nem is volt igazi csók, csak egy apró puszi, de mindennél jobb volt. Amint véget ért ez a -tökéletes- pillanat, talpra állított, és futott tovább. Értetlenkedve néztem rá, majd nevetve megráztam a fejem és utána futottam. Bevárt a bejáratnál - igen, viszonylag magassarkú cipőben annyira nem könnyű futni -, majd bementünk a szőkeség kedvenc kajáldájába. Beérve Niall-t régi ismerősökként köszöntötték a dolgozók, és intettek, hogy üljünk le egy asztalhoz. Gyorsan -és feltűnésmentesen - kerestünk magunknak egy szabad asztalt, és egyből rendeltünk. Niall elmondta, hogy mit kér, és mivel nekem is tökéletes volt a választása, én ugyanazt rendeltem. Míg vártunk, hogy kihozzák a választott ételeket, ugyanúgy beszélgettünk, mintha semmi nem történt volna alig 5 perccel korábban odakint.

-Nem vagy valami sportos alkat. - Hé!! Azért ennyire nem vagyok kiismerhető!

-Na! Nem fair! Majd legközelebb kipróbáljuk, hogy neked hogy megy a futás magassarkúban!

-Egyszer már próbáltam menni egy olyanban. Gyilkos egy eszköz. Nem tudom, ti, lányok hogy bírjátok... - tűnödött el.

-Sehogy. De sokan azt vallják, hogy ami nem fáj, az nem csinos. Szerintem ez badarság. Mindenki olyan cipőt hordjon, amilyen neki kényelmes.

-És neked ez a kényelmes? - vonta fel értetlenkedve fél szemöldökét. Elnevettem magam. Nem a kijelentésén, hanem az arca látványától. Viccesen nézett ki ilyen fejjel. - Min nevetsz?

-Á, semmin. Csak... látnod kellett volna magad az előbb.

-Majd legközelebb megnézem, okés? - vigyorgott rám.

-Ki ne hagyd!

Meghozták a sültkrumplinkat. Persze, nem csak sültkrumpli volt, hanem, csak hogy étkezzünk egészségesen rendeltünk még csirkeszárnyat és hatalmas adag kólát is.

-Niall?

-Mondjad. - vigyorodott el bekapva egy falatot a húsából.

-Miért vagy ilyen kritikus magaddal?

-Ezt hogy érted?

-Hát, elég sok mindent olvastam rólad. - erre a kijelentésemre csak mosoly kúszott arcára.

-Igen...?

-És hát "hallottam" olyanokat, hogy nem vagy megelégedve magaddal. Hogy.... hát, hogy szerinted nem vagy helyes, valamint, hogy nincs jó hangod. De ennél durvábbakról is tudok.... - nem bírtam ki, hogy ne nézzek a szemébe.

-Nem is tudom. Nem szeretek erről beszélni...

-Jaj, ne haragudj! Tudhattam volna, hogy nem... meg hát nem is pont velem...nem is ismersz....

-Semmi baj! - mosolyodott el kedvesen. -És ezen az utóbbin feltétlen változtatunk.

.::Niall::.

Laurel egyszerűen.... olyan, mint én! Minden nevet, és imád enni. Viszont ha kell, akkor lehet vele komolyan is beszélgetni. Meglepett, mikor a magamról alkotott véleményemről kérdezett. Sosem kérdezi meg senki, természetesen a fiúk kivételével. El akartam mondani neki, miért gondolom így, viszont nem vagy az a fiú, aki mindenen kiakad, plusz nem is akartam ezzel terhelni -bár úgy tűnt, tényleg érdekli-, így inkább elvetettem a témát. Talán majd máskor elmondom neki. Mert remélem, lesz máskor.

Még nagyon sokáig beszélgettünk. Miután rendesen bekajáltunk fizettem - megint makacskodott, ő akarta állni a részét, dehát miféle képet alkotna az írekről, ha hagytam volna?-, és távoztunk a Nando's-ból. Sokat sétáltunk, a Temze partjánál letelepedtünk a fűre, és folytattuk. Tényleg mindenen nevet. Mint én. Szerintem nagyon sokan hülyének néztek minket, hiszen mikor lát az ember két fiatalt hajnali 1-kor a Temze partjánál ülve nevetni és beszélgetni? Oké, elég gyakran... Mindegy.

Fél kettő tájt aztán elindultunk feléjük. Amint a házukhoz értünk - mármint Kim-ék házához - megálltunk a kovácsoltvas kapuban, és néztünk egymásra. Úgy döntöttem, hogy itt az idő. Közelebb hajoltam hozzá, közben figyeltem, ahogy lecsukja szemeit és óvatosan megcsókoltam. Vártam a reakcióját, majd mikor visszacsókolt, átöleltem derekát, ő pedig nyakam köré fonta karjait. Ám ez a pillanat sem tartott sokáig, ugyanis megcsörrent a telefonom. Én szeretem a srácokat, meg tényleg a testvéreimnek tartom őket, de abban a pillanatban  jó pár helyre elküldtem volna őket. Megszakítottam csókunkat, és kinyomtam a telefont, hogy el tudjak köszönni.

-Köszönöm ezt az estét, nagyon jó volt. Hát még a kaja! - mosolygott rám elpirulva.

-Egyetértek. Én is köszönöm.

-Máskor is feldobom majd az estéd, jó? 

-Te? Tudtommal én mentettelek meg az unalmas olvasástól! - tettettem megdöbbenést.

-Dehogyis, ne nőjön tovább az egód. Ja, és az olvasás nem is unalmas!- ölelt meg, majd nyomott egy puszit az arcomra és integetve beszaladt a házba.

Mosolyogva néztem utána, majd ahogy tárcsáztam Louis-t,-aki előbb hívott-  le is hervadt az arcomról vigyorom.

-NEM BÍRTÁL VOLNA VÁRNI MÉG EGY KICSIT??!! Csak 2 percet??!!!!

-Helló Niall, neked is szépségesszép jó estét! - kiáltott bele a telefonba jókedvűen vicces barátom.