1. fejezet - Első nap

Drágáim, íme az első fejezet. Remélem, kapok visszajelzéseket, mert szeretném tovább írni a történetet, de - logikusan- ezt csak akkor teszem, ha tudom, hogy mi a véleményetek. Építő kritikát természetesen elfogadok.

Reggel teljes lázban égve indultam el a suli felé a biciklimmel. Alig vártam, hogy beszélhessek barátnőmmel, Kimmel. Mivel tegnap este már felhívtam, így mire én a sulihoz értem, ő már ott várt rám. Le se lehetett vakarni a vigyort a képéről, így sejtettem, hogy ő is olvasta a hírt. Miközben lezártam a kerékpárom, már agyaltam, hogy először sikítva ugorjak barátnőm nyakába, vagy szépen, nyugodtan meséljem el neki a történteket. Viszont Kim egyszerűen megoldotta a problémám, ugyanis amint felálltam a guggolásból, nekem ugrott. Ez teljesen oké, meg én is örültem, csak... csak mivel éppen akkor keltem fel, így a lendületétől először csak megtántorodtam, majd hátraestem egyenesen a suli pázsitjára, magammal rántva természetesen Kimet is. Viszont, amilyen jókedvünkben voltunk, mi csak nevettünk az egészen. Mire sikerült abbahagyni, már fájt a hasam. Először barátnőmnek sikerült felkelni, majd a segítségével végül én is feltápászkodtam. Még mindig vigyorogva néztünk végig egymáson. Szokásos reggeli "rutinvizsgálat". Na, nem mintha annyira érdekelne minket, hogy milyen ruhát hordanak az emberek, de azért egymásra, és magunkra csak adunk valamit. Hiszen nők vagyunk! Na jó, ez így nem teljesen igaz, hiszen még Kim még 17-et is épp most töltötte be, én pedig a 18-at súrolom, de mi már természetesen érett, felelősségteljes felnőttnek tekintjük magunkat. 

Szóval. Kim óvodáskorom óta a legjobb barátnőm, az a tipikus mindent-elmondunk-egymásnak-és-mindennek-együtt-örülünk típusú barátság a miénk. De tényleg. A mai reggeli vizit után pedig sikeresen megállapíthattam, hogy ma is gyönyörü. Nem is értem, hogy miért nem a suli pasijai közül "válogat". Ja, de, mégis... Csak Zayn-re vár. Tehát: Fantasztikus, derékig érő barna haja a vállára omlott, arcán a szép, ámde diszkrét smink "virított", és egy igazán stílusos, nyári ruha volt rajta balerinacipővel. Mint mindig, visszafogott, de csinos. Miután megnéztük egymást, és elismerően biccentettünk egymás felé, egyszerre ugrottunk a másik nyakába. Igen, sikítozva. Nem tudom, kik nézhettek minket totál idiótának. Ha tippelhetnék, akkor azt mondanám, hogy mindenki. De csak a 9. évfolyamosoknak új ez a dolog, ugyanis mindenki más már megszokta, és csak unottan tekintgettek felénk.

Figyelembe se véve iskolatársaink pillantásait egyszerre kezdtünk bele mondandónkba barátnőmmel:

-Kim!

-Laurel!

-El sem hiszem!

-Tudom!

-Ugye?!

-Ez mennyire kúl már!

-Megnyerjük!

Eme értelmes párbeszédünk közben teljesen kiürült az udvar, sőt, a suli folyosója is, ugyanis már  3 perce becsengettek. Kislányosan vihogva rohantunk végig az iskola néma folyosóján. Amikor lihegve beestünk a termünkbe Mrs. O´Hara éppen a hiányzókat írta be. A többiek már megszokták ezt a reggeli folyamatot - miszerint mindig késünk - és drága tanárnőnk is, így már be sem írt minket, csak rutinosan intett egyet, mi pedig leültünk a helyünkre. Természetesen egymás mellé. 

Utolsó előtti év, 2012-ben a Szent Johannában. Igen. Mindketten olvastuk Leiner Laura könyvét - pusztán gyakorlás szempontjából. Szerintem senki nem szótárazott még annyit, mint amennyit mi a könyv olvasása közben... 

Miután édesanyám bejelentette, hogy Magyarországra költözünk-és én ezt természetesen elmondtam Kimnek-, barátnőmmel 2 dologban értettünk teljesen egyet. Az egyik az, hogy ő is velem jön. A családjával, vagy anélkül. A másik pedig, hogy nekünk a Szent Johannába kell járnunk. Egyik délután szüleink elé álltunk, és kijelentettük, hogy csak és kizárólag akkor vagyok hajlandó költözni, ha mindketten mehetünk, és ha megkeresik a Szent Johannát. Mit ne mondjak, Kim szüleit mi is és anyuék is fél évig nyúztuk, de végül belementekaz egész költözősdibe. Az iskolakerítés már bonyolultabb volt, hiszen a könyvben egy kitalált helyről van szó. De addig kerestük, míg Budapest VI. kerületében rá nem leltünk. Így tavaly nyáron költöztünk. Mivel eddig sem éltünk rosszul, így kerítettünk saját házat, csakúgy, mint Kimék. 

A Szent Johanna nem magánsuli, így több gyerek jár oda, saccra úgy 150...De ez még így sem olyan sok. Tavaly elég sok problémánk volt a beilleszkedéssel, hiszen mi angolok vagyunk, nagyon kevés magyartudással. De hatalmas szerencsénk volt, ugyanis az osztályfőnökünk - Mrs. O´Hara - szintén Angliai! Így ő el tudott látni minket tanácsokkal, valamint nagyon sokat segített, így idén már -remélem- nem lesz akkor gond.

Mivel ez az idei év első napja, így ma csak 4 osztályfőnöki volt. Első órán tanárnő ledarálta az idei év szüneteit, kirándulásait. Volt szó még az osztálykirándulásról is, de fél órányi vita után ezt a kérdést inkább elnapoltuk.A szünetben még mindig nem tudtunk beszélni, mivel az osztálytársak nagyon aranyosak voltak - bár most kicsit zavaróak - és odajöttek beszélgetni. A másik 2. órán a tanárnővel mindenki elmesélte a nyarát. Én az enyémet nem ecsetelném, fogalmazzunk úgy, hogy végig One Direction-t hallgattam, és olvastam. Idén nem tudtunk hazamenni, pedig nagyon jó lett volna... Mindegy, talán majd téli szünetben... Vagy a tavasziban...

Nagyszünetben aztán végre tudtunk normálisan váltani pár szót Kimmel. A reggeli sejtésem beigazolódott. Ő is olvasta a cikket. Azt, amelyikben arról van szó, hogy lehet nyerni egy utat a One Direction New York-i koncertjére! És nem csak a koncertre, hanem utána még egy napra a fiúkkal!!! 

Elég volt csak egymás szemébe néznünk, hogy tudjuk: Szándékunkban áll megnyerni a jegyet.

Még hangoskodva - és persze angolul - beszélgettünk a világmegváltó terveinkről, amikor egy árnyék tornyosult felénk. Nem is volt kérdés, ki az. Az igazgatónő, Kiss Emma.

-Hölgyeim!