3. fejezet - Az X faktor

Sziasztok! Hoztam az újabb részt! Azért ilyen korán, mert, egyrészt nekem is időbe telik, mire ráhangolódom a sztorira, mármint, mire meg tudom úgy írni, hogy viszonylag "közönségképes" legyen, másrészt pedig páran írtak mail-t, hogy hozzam a következő részt. Nagyon köszönöm a leveleket is, a pipákat, a kommenteket, valamint, hogy feliratkoztatok az oldalamra! Nagyon-nagyon jól esik! :D

Sajnálom, ez egy elég gyenge rész lett, de betegen csak ennyit sikerült alakítanom.

Végül bocsánat, nem találok sehol hosszú "ü" betüt, így azokat nem tudtam kijavítani, de már dolgozom a hibán! :D

Nincs más hátra, mindenkinek jó olvasást kívánok!

Puszi: Zsó xxx

Mikor Kim végre nem visítozott a telefonba,én is szóhoz jutottam:

-Mi történt?! KIM!!! - nagyon aggódtam, hiszen... hiszen a legjobb barátnőmről van szó!!!

-A One Direction!!

-Mi? Mi van velük? Ugye nem esett semmi bajuk?

-Nem, dehogy, de...

-MI DE??!!!! - egyre idegesebb lettem.

-Hát... - még mindig szuszogott az előbbi sikítozástól és ugrálástól - apum hívott.

-És? Mondott valamit?

-Van jegye az X factor-ba.

-A magyarba? Azt meg minek? Mármint,  tök jó, csak... csak nem értünk belőle se...

-AZ ANGOLBA!! Londonban!! OTTHON!!!

-De.. hogy? És nekem is? - egyszerre fagyott le az agyam, és jutott eszembe több száz kérdés.

-Persze hogy neked is! - végre barátnőm is kezdett felocsúdni a döbbenetböl.

-DEJÓÓ!!! És mikor megyünk? Meg hogy? Apuddal?

Tudni kell, hogy Kim apja nagy fejes egy cégnél, ami szponzorálja az X faktort, meg még egy csomó müsort, és sztárt. De kint, Angliában, így ő nem jöhetett Kimékkel. Szomorú dolgok ezek... Mindegy, elkalandoztam. Mire észbekaptam, Kim már bőven a válaszát ecsetelte. Amiről én így lemaradtam, szóval közbevágtam:

-Bocsi! Mégegyszer, ne haragudj, elméláztam, szóval, hogy megyünk? És mikor?

-Hát, a Fiúk fellépnek most hétvégén. Szóval legkésőbb holnapután indulni kell. Apu küld gépet.

-WOW! Klassz! Apud gépével megyünk? Még sosem mentem olyannal...sehova...

-Én már egyszer. Hatalmas! És tök jó belőle a kilátás! -lelkesedett barátnőm.

-Hát, gondolom, mint egy normál repcsiböl... Na, de tegyük le, mert anyum megint ki fog akadni. Holnap megyünk együtt?

-Persze! Akkor reggel. Jóéjt!

-Puszi

Miután leraktuk, bekapcsoltam a lapimon a full Up All Night albumot, és kitomboltam magam. Aha. Tartott a tombolás vagy 3 percig, ugyanis aztán berontott az öcsém, Aiden a szobámba, azt ordítva, hogy "KAPCSOLD KI EZT A SZART!!" rávert egyet a lapi tetejére -ami ennek köszönhetően lecsukódott, majd alvó módba kapcsolt-, majd sátánian kacagva kirohant a szobából. Én meg természetesen utána. Üvöltve kergettem meg a lakásban, egészen a szobája előttig, mert ott elkaptam, és jóóóól megcsikiztem. Ezt jobban utálja, mint a verést, így nem volt nehéz kicsinálnom. Csak akkor hagytam abba, mikor már vörös fejjel, és sírós szemekkel ígérgette, hogy ilyet többet nem csinál. Ezzel meg is elégedtem, adtam a fejére egy jóéjtpuszit, majd visszavonultam a szobámba. Bár tudtam, hogy az ígéret a következő alkalomig fog kitartani, azért elhitettem magammal, hogy az én öcsém egy angyal.... Elég nehéz volt...

Miután lerendeztem az öcsémet, még skype-oltam egyet Ella-val. Ö egy nagyon jó barátunk még otthonról. Elmeséltem neki a nagy hírt, hogy megyünk haza. Persze egyből belefogott a tervezgetésbe, így hagytam, hagy beszélje ki magát. Hogy hova megyünk, mit csinálunk, hogy bemegyünk-e a suliba, meg hasonlók. Nem értette meg a drágám, hogy csak 1 éjszakára megyünk. Még elbohóckotunk pár percig, majd, mivel nekem már majd leragadt a szemem, így  elköszöntem, gyorsan fogat mostam, majd bevackoltam magam az ágyba, és bekapcsolva a telefonomon a One Direction X faktoros előadásait álomba merültem.

~o~

 A másnap gyorsan telt, mert az egész napot végigbeszélgettük Kimmel. Mindenkihez nevetve mentünk oda, és azt kiáltottuk, hogy "Hazamegyünk!!!". Rém kedveseket gondolhattak rólunk iskolatársaink... 

Amint kicsöngettek az utolsó - ötödik - óráról, rohantunk haza. Út közben persze kerülgettük a Kevineket, mert elég sok van belőlük Pesten. Ja, meg... khmm... pár járókelő elugrott előlünk, mert nem vettük észre és majdnem elgázoltuk öket..... Ilyenkor nem éppen szép dolgokat kiáltottak utánunk. De szerencsére a felét nem értettük, mert túl gyorsan mondták. Viszont van elég jó a képzelőrőnk ahhoz, hogy tudjuk, miket kiáltoztak. 

 Elég nehéz nyelv a magyar, így mi is lassan haladunk vele, de a csúnya szavak, trágár mondatok már nekünk is nagyon flottul mennek, hála imádott osztálytársainknak, akik egyből "kezelésbe vettek" minket. Örök hála nekik.

Hazaérve normál tempóban ettem meg az - egyébként nagyon finom - ebédet, ugyanis anyuéknak még tálalnom kellett a NAGY HÍRt. Ahogy elmondtam, összenéztek, és mondták, hogy természetesen mehetek, örülnek, ha van lehetőségem hazamenni. (Na nem mintha nem az ő hibájukból lennék itt...) Így amint meghallottam az "ítéletüket", nyomtam egy-egy cuppanós puszit szüleim arcára, majd nevetve, majd kicsattanva a jókedvtől rohantam fel az emeletre, ahol előszedve a bőröndömet egyből csomagolni kezdtem.

Természetesen nem maradhatott el a megszokott album sem, így berakva a lemezt, halkan énekelve kezdtem el pakolni. Minden fontos cuccot beraktam, és a világ minden kincséért sem hagytam volna ki a - már 1 éve előkészített- dedikálásra váró albumtokot. Miután kész voltam a "gyors" bepakolással ( 2 órát vett el az életemből) Leültem olvasni az ágyam előtti szőnyegre. Úgy terveztem, hogy csak pár oldalt olvasok, de... kicsit elszaladt az idő, és fél 9-kor(!!) a csengöre kaptam fel a fejem. Lerohantam, mert senki nem nyitott ajtót, és kinyitva azt, szemben találtam magam a legjobb barátnőmmel, akinek ki volt sírva a szeme.

Rémülten húztam be a házba, majd mielőtt megszólalhatott volna, felrohantunk az emeleti szobámba.(Barátnőm  vánszorgott, én rohanva toltam magam elött.)

Felérve leültettem az ágyra, a kezébe nyomtam egy 100-as zsepit, és leültem mellé.

-Mi a baj?

2. rész -Twitcam

Sziasztok! Meghoztam a sztori második részét. Köszönöm az első fejezethez a pipákat és a komikat, nagyon jól estek! Ebben a részben már a fiúknak is szerepük lesz, bár még nem túl nagy. Remélem, tetszeni fog a második fejezet is!

Puszi, Zsó xxx

Megilletődve néztünk fel az igazgatónő villámokat szóró szemeibe. Fogalmunk sem volt arról, hogy mit vétettünk.

-Már 4 perce becsöngettek! Miért nem vagytok a teremben?

-We´re just... -kezdtem bele angolul a mentegetőzésbe, aztán gyorsan észbekaptam - Akarom mondani, mi csak...beszélgettünk. Elszaladt az idő.

-Hát, el. Most azonnal indulás a terembe!!!

Mivel sejtettük, hogy bármelyik pillanatban elkezdhet üvölteni, így néma csöndben beiszkoltunk a terembe, ahol már tartott az "óra". Tekintve, hogy már csak az utolsó óra volt hátra, így viszonylag nyugton bírtunk maradni. Tudtuk, hogy órák után automatikusan hozzánk megyünk, és mindent kivesézünk.

Az utolsó 45 perc is elrepült, mint Kevin.

Amint megszólalt a csengő fülsüketítő hangja, felpattantunk a helyünkről, majd csak egy "Viszontlátásra tanárnő!" kiáltással kiszáguldottunk a teremből. 

Hazafelé biciklizve már tárgyaltuk a dolgokat. Azt, hogy mikor, hánykor, melyik boltban vesszük meg az albumot. Ez a verseny kezdete előtt sem volt kétséges - mármint az, hogy megvesszük-e az albumot - de így, hogy tétje is van, így már a halálnál is biztosabb volt a vásárlás. 

Amint hazaértünk, letettük a bicikliket a garázsba, berohantunk a lakásba, kezet mostunk, és bár nem akartunk, de muszáj volt megebédelni. Anyu nem dolgozik, így mire hazaérek, mindig finom ebéddel vár. Szóval leültünk, és maximum 5 percet vett igénybe, mire magunkba tömtük a kaját. A laktató ebéd után elmotyogva egy "elnézést" felpattantunk a székünkből, és felsiettünk az emeleti szobámba. Miután gondosan bezártam az ajtót, leültünk az ágyam két végére, törökülésben egymással szemben, és egyszerre kezdtünk el beszélni.

-De mikor?

-És hogy?

-Megnyerjük!!

-Meg bizony!! Mármint.... Nem.... Vagyis, érted...

-Mi? Mit?

-Hát tudod te, mekkora az esélye annak, hogy valamelyikünk nyerje meg a jegyet?

-Igen. 10000%. A többieknek esélye sincs.

-NEM! Pont ellenkezőleg!! Mindenkinek ugyanannyi esélye van. Azaz: 0,00000000000000...

-Oké, ne folytasd.

-...00001%. Sőt!! Az is lehet, hogy vannak olyanok, akiknek kapcsolataik is vannak, és már meg is van bundázva ez az egész.

-És? Mi majd kapcsolatok nélkül nyerjük meg!

-Igen? -lepődtem meg. Mármint, tudtam, hogy magabiztos lány -a legmagabiztosabb, akit valaha ismertem -, de hogy lehet valamiben ennyire biztos?!

-Igen. És ezen kár is tovább vitatkoznunk.

-Hát, okés. Tehát: Akkor holnap elmegyünk a városba?

-Persze! - lelkesedett Kim. - 1D bolt?

-1D bolt.-vigyorogtam én is ezerrel.-Hozunk popit? És úú! Nézzük meg a RRRrrr-t! Az az egyik kedvenc filmem! 

-Okés!!! De nincs valami süti?

-Nem ismered még anyámat? Gondolj bele. Ahányszor csak itt voltál előfordult akár egyszer is, hogy nem volt akármilyen süti?

Ezen elgondolkozott pár pillanatig, majd nevetve értett egyet. Így leszaladtunk, és míg ő berakta a popcorn-t a mikróba és kivett a hűtőből egy üveg colát, én megkerestem a sütit - citromos! A kedvencem - és elővettem két poharat. Miután felpakoltunk, visszavánszorogtunk az emeletre. Namármost, ez úgy nézett ki, hogy Kim ment elől, én pedig mögötte. Ő állandóan leejtett egy-egy szem popit, én pedig - a sütivel egyensúlyozva a kezemben - állandóan hajolgattam le az apró szemekért. Így vett vagy 3 percet igénybe, mire felértünk a szobámba. "Gyorsan" felnéztünk Twitterre, ahol megláttuk, hogy a One Direction fiúk 5 perc múlva twitcamozni fognak. Ja, igen, ezt már másfél órája írták ki, és áldottuk a szerencsénket, hogy még épp időben léptünk be. Azonnal megnyitottuk a linket, amit szerencsére az egyik rajongói oldal kirakott. Még ott virított a képernyőn az "OFFLINE" felirat, de már 87328 nézője volt az "adásnak". És ez a szám folyamatosan nőtt, de ezen mi már meg sem lepődtünk. Már pillanat múlva megjelentek a fiúk a képernyőn, és bohóckodva köszöntöttek minket. Persze az összes rajongó elárasztotta a chatet mindenféle üdvözléssel, mi pedig magunk közé téve a popit vigyorogva néztük a monitoron az akkor már Niall-t szadizó srácokat. Arról volt szó, hogy Niall kijelentette, hogy enni akar (Mi természetesen azonnal gépeltük a chatbe, hogy mi eszünk, szívesen megkínáljuk, ha átugrik), mire Louis megdobta egy HARIBO gumimacival, amire Niall - mivel nem tudta elkapni - éhesen rávetette magát. Liam el is foglalta a helýet a kanapén, így, miután az ír kedvencnek sikerült felszednie a földről a "még tiszta" finomságot, már csak a földön jutott hely. De látszólag nem bánta. Ezután még nagyon sokat nevettünk. Természetesen a fiúk voltak az okai, de egyszer fel akartam kelni, mert az innivalóm az asztalon hagytam, és beletenyereltem a földre rakott sütibe. Kimnek már amúgy is folytak a könnyei a fiúknak hála, de ahogy meglátta meglepett arcom, elterült a földön, és úgy nevetett tovább. Erre én belekentem az arcába a kezemre ragadt citromos krémet, és ezzel a mozdulatommal kirobbantottam egy, a  3.világháborúhoz hasonló kajacsatát - amit aztán fel kellett takarítanunk. Barátnőm a fejembe nyomta a még épségben maradt krémes csodát, amire az én reakcióm az volt, hogy a fejébe nyomtam a popis tálat. Kb. 10 percig tartott az egész háború, de tűnt az 1 hétnek is. Amikor sikerült visszaülnünk a párnák közé a földre, a srácok még mindig vihogtak, de, ugye a világháború miatt lemaradtunk arról, hogy min. Kicsit később, úgy 15 perccel, a fiúk bejelentették, hogy mennek. Mikor mindenki azt kérdezgette, hogy  miért, a fiúk részletesen kifejtették. Harry az anyukájával tölti a délutánját, Niall éhes volt, Louis és Liam a barátnőikkel terveztek programot, míg Zayn a haját szerette volna belőni. Bár szerintük így is tökéletes a frizuja. A rajongók, úgy tűnt, megelégedtek a válasszal, mert folyamatosan érkeztek a "Jó szórakozást", "Szeretlek titeket", "Niall, jó étvágyat", "Puszilom a csajokat", és hasonló komik, így mi is beállva a sorba, gépeltük, hogy "Sziasztok! <3".

Miután kiléptünk az oldalról, belefogtunk a RRRrrr-be. Bár már mindketten kismilliószor láttuk, azért még mindig végnevettük az egész filmet. Minden rész jó benne, de az örök kedvenc, az a :

"-Főnök, be kell valljak valamit. Az asszonyodnak és nekem viszonyunk van. De főleg neki.

-Úristen. Úristen. Úristen.

-Még egyszer.

-Úristen. Nekem is el kell mondanom valamit. Ne sértődj meg, de én is dugom a feleségem.

-Úristen.

-Ha továbbra is dugni akarjuk, akkor vigyáznunk kell rá." párbeszéd. Aztán, este 8 körül Kim is hazavánszorgott, bár egyikünk sem akarta. 

Este még az ablakból láttam, ahogy barátnőm táncol az Up all night-ra. Hogy honnan tudtam, hogy arra? Csak ringatózott, meg dobálta a kezét, majd egyszer csak elkezdett őrült módjára ugrálni a szobájában. Csak tipp, de talán azt ordította, hogy "UP ALL NIGHT!!!".

Kicsit később, mikor éppen Twitter-t lestem-valamint csekkoltam a kajacsatánk miatt kimaradt részt a twitcamból(najó, az egézset megnéztem)-, és a videónaplókat néztem újra, kaptam egy SMS-t. Kimtől. Azt írta, SOS., ebből pedig tudtam, hogy jobb, ha azonnal hívom.

Megállítva a videókat nyomtam be a gyorshívó számát, és míg vártam, hogy kicsöngjön, levágtam magam az ágyamra.

-ÚRISTEN!!!!!!!-sikította a készülékbe olyan hangerővel, hogy el kellett tartanom a fülemtől.

1. fejezet - Első nap

Drágáim, íme az első fejezet. Remélem, kapok visszajelzéseket, mert szeretném tovább írni a történetet, de - logikusan- ezt csak akkor teszem, ha tudom, hogy mi a véleményetek. Építő kritikát természetesen elfogadok.

Reggel teljes lázban égve indultam el a suli felé a biciklimmel. Alig vártam, hogy beszélhessek barátnőmmel, Kimmel. Mivel tegnap este már felhívtam, így mire én a sulihoz értem, ő már ott várt rám. Le se lehetett vakarni a vigyort a képéről, így sejtettem, hogy ő is olvasta a hírt. Miközben lezártam a kerékpárom, már agyaltam, hogy először sikítva ugorjak barátnőm nyakába, vagy szépen, nyugodtan meséljem el neki a történteket. Viszont Kim egyszerűen megoldotta a problémám, ugyanis amint felálltam a guggolásból, nekem ugrott. Ez teljesen oké, meg én is örültem, csak... csak mivel éppen akkor keltem fel, így a lendületétől először csak megtántorodtam, majd hátraestem egyenesen a suli pázsitjára, magammal rántva természetesen Kimet is. Viszont, amilyen jókedvünkben voltunk, mi csak nevettünk az egészen. Mire sikerült abbahagyni, már fájt a hasam. Először barátnőmnek sikerült felkelni, majd a segítségével végül én is feltápászkodtam. Még mindig vigyorogva néztünk végig egymáson. Szokásos reggeli "rutinvizsgálat". Na, nem mintha annyira érdekelne minket, hogy milyen ruhát hordanak az emberek, de azért egymásra, és magunkra csak adunk valamit. Hiszen nők vagyunk! Na jó, ez így nem teljesen igaz, hiszen még Kim még 17-et is épp most töltötte be, én pedig a 18-at súrolom, de mi már természetesen érett, felelősségteljes felnőttnek tekintjük magunkat. 

Szóval. Kim óvodáskorom óta a legjobb barátnőm, az a tipikus mindent-elmondunk-egymásnak-és-mindennek-együtt-örülünk típusú barátság a miénk. De tényleg. A mai reggeli vizit után pedig sikeresen megállapíthattam, hogy ma is gyönyörü. Nem is értem, hogy miért nem a suli pasijai közül "válogat". Ja, de, mégis... Csak Zayn-re vár. Tehát: Fantasztikus, derékig érő barna haja a vállára omlott, arcán a szép, ámde diszkrét smink "virított", és egy igazán stílusos, nyári ruha volt rajta balerinacipővel. Mint mindig, visszafogott, de csinos. Miután megnéztük egymást, és elismerően biccentettünk egymás felé, egyszerre ugrottunk a másik nyakába. Igen, sikítozva. Nem tudom, kik nézhettek minket totál idiótának. Ha tippelhetnék, akkor azt mondanám, hogy mindenki. De csak a 9. évfolyamosoknak új ez a dolog, ugyanis mindenki más már megszokta, és csak unottan tekintgettek felénk.

Figyelembe se véve iskolatársaink pillantásait egyszerre kezdtünk bele mondandónkba barátnőmmel:

-Kim!

-Laurel!

-El sem hiszem!

-Tudom!

-Ugye?!

-Ez mennyire kúl már!

-Megnyerjük!

Eme értelmes párbeszédünk közben teljesen kiürült az udvar, sőt, a suli folyosója is, ugyanis már  3 perce becsengettek. Kislányosan vihogva rohantunk végig az iskola néma folyosóján. Amikor lihegve beestünk a termünkbe Mrs. O´Hara éppen a hiányzókat írta be. A többiek már megszokták ezt a reggeli folyamatot - miszerint mindig késünk - és drága tanárnőnk is, így már be sem írt minket, csak rutinosan intett egyet, mi pedig leültünk a helyünkre. Természetesen egymás mellé. 

Utolsó előtti év, 2012-ben a Szent Johannában. Igen. Mindketten olvastuk Leiner Laura könyvét - pusztán gyakorlás szempontjából. Szerintem senki nem szótárazott még annyit, mint amennyit mi a könyv olvasása közben... 

Miután édesanyám bejelentette, hogy Magyarországra költözünk-és én ezt természetesen elmondtam Kimnek-, barátnőmmel 2 dologban értettünk teljesen egyet. Az egyik az, hogy ő is velem jön. A családjával, vagy anélkül. A másik pedig, hogy nekünk a Szent Johannába kell járnunk. Egyik délután szüleink elé álltunk, és kijelentettük, hogy csak és kizárólag akkor vagyok hajlandó költözni, ha mindketten mehetünk, és ha megkeresik a Szent Johannát. Mit ne mondjak, Kim szüleit mi is és anyuék is fél évig nyúztuk, de végül belementekaz egész költözősdibe. Az iskolakerítés már bonyolultabb volt, hiszen a könyvben egy kitalált helyről van szó. De addig kerestük, míg Budapest VI. kerületében rá nem leltünk. Így tavaly nyáron költöztünk. Mivel eddig sem éltünk rosszul, így kerítettünk saját házat, csakúgy, mint Kimék. 

A Szent Johanna nem magánsuli, így több gyerek jár oda, saccra úgy 150...De ez még így sem olyan sok. Tavaly elég sok problémánk volt a beilleszkedéssel, hiszen mi angolok vagyunk, nagyon kevés magyartudással. De hatalmas szerencsénk volt, ugyanis az osztályfőnökünk - Mrs. O´Hara - szintén Angliai! Így ő el tudott látni minket tanácsokkal, valamint nagyon sokat segített, így idén már -remélem- nem lesz akkor gond.

Mivel ez az idei év első napja, így ma csak 4 osztályfőnöki volt. Első órán tanárnő ledarálta az idei év szüneteit, kirándulásait. Volt szó még az osztálykirándulásról is, de fél órányi vita után ezt a kérdést inkább elnapoltuk.A szünetben még mindig nem tudtunk beszélni, mivel az osztálytársak nagyon aranyosak voltak - bár most kicsit zavaróak - és odajöttek beszélgetni. A másik 2. órán a tanárnővel mindenki elmesélte a nyarát. Én az enyémet nem ecsetelném, fogalmazzunk úgy, hogy végig One Direction-t hallgattam, és olvastam. Idén nem tudtunk hazamenni, pedig nagyon jó lett volna... Mindegy, talán majd téli szünetben... Vagy a tavasziban...

Nagyszünetben aztán végre tudtunk normálisan váltani pár szót Kimmel. A reggeli sejtésem beigazolódott. Ő is olvasta a cikket. Azt, amelyikben arról van szó, hogy lehet nyerni egy utat a One Direction New York-i koncertjére! És nem csak a koncertre, hanem utána még egy napra a fiúkkal!!! 

Elég volt csak egymás szemébe néznünk, hogy tudjuk: Szándékunkban áll megnyerni a jegyet.

Még hangoskodva - és persze angolul - beszélgettünk a világmegváltó terveinkről, amikor egy árnyék tornyosult felénk. Nem is volt kérdés, ki az. Az igazgatónő, Kiss Emma.

-Hölgyeim!