Sajnálatos hír

Sziasztok!! Ezúttal nem fejezettel jelentkezem, hanem egy -számomra- rossz hírrel. Úgy döntöttem, hogy szüneteltetem ezt a blogom.

Egy blogger, akinek nagyon adok a szavára, nem is olyan rég azt tanácsolta barátnőmnek, mikor elbizonytalanodott, hogy ne hagyja abba a blogolást, illetve ha mégis megteszi, akkor ne azért, mert nem tartja életszerűnek a történetet, hanem mert nincs ötlete, vagy kedve. Hát most én is ilyen helyzetben vagyok, fogalmam sincs, hogy folytassam, és úgy gondolom, ha már belekezdtem a történetbe, akkor megérdemel egy tisztességes folytatást, nem pedig olyanokat, amilyeneket mostanában írtam: összecsapott, rövid részeket. Így jutottam arra a következtetésre, hogy most egy ideig -míg nem lesz pár ötletem a folytatáshoz- szünetel a blog.

Be kell látnotok, hogy például a legutóbbi fejezet siralmasan rövid lett... Ilyeneket többé nem szeretnék.

Teljes gőzzel a Still The One-ra koncentrálok, és közben agyalok ennek a sztorinak a folytatásán.

De van egy jó hír is!! Illetve én vigyorogtam, mint a vadalma. Éppen a Google-ben kerestem képeket a következő fejezethez, és beírtam a képkeresőbe, hogy "One Direction és két lány", és a harmadik képtalálat ennek a blognak a bannere volt! Az én blogom bannere a Google-ben! Oké, normál esetben ez biztosan nem nagy dolog, de kezdő bloggerként nekem elég sokat jelent.

Tényleg ne haragudjatok, jelentkezem, amint úgy gondolom, hogy meg tudok írni egy értelmes, hosszú -vagy legalábbis nem ennyire rövid-, tartalmas fejezetet.

Puszi: Zsó ×××

12. fejezet - Csak ennyi?

Sziasztok!! Magyarországról jelentkezem. Kiderült, hogy mégis tudom hozni időben az új részt, sőt, még korábban is. Remélem, tetszik mindenkinek. Igaz, hogy rövidebb lett a szokásosnál, de most csak ennyi tellett tőlem. Ne haragudjatok. MINDENKINEK BOLDOG ÚJ ÉVET!!! :D
Puszi: Zsó xxx

.::Laurel::.

Bizonytalanul odavittem neki az újságot, és a kezébe nyomtam. Szemmel láthatóan nem értette, mi van rajta, merthogy Magyarul volt írva, így egy szemforgatás kíséretében elvettem tőle a lapot, és lefordítottam. Na, nem mintha nem ezt olvasgattam volna két hétig folyamatosan, már konkrétan kívülről tudom magyarul-angolul is, hogy miről szól az a pár sor a kép mellett... Inkább úgy tettem, mintha olvasnám, de közben végig Niall arcát figyeltem, amin gyors egymás utánban váltakoztak az érzések: először megdöbbenés, majd értetlenség, végül pedig mintha megkönnyebbülést láttam volna az arcán, amit egyáltalán nem értettem.

.::Niall::.

Megdöbbenve hallgattam Laurel-t, miközben lefordította nekem az újság, egészen pontosan a cikk tartalmát.  Viszont ahogy megértettem, miről van szó, elkértem, hogy megszemlélhessem a képet is, ám abból felnézve Laurel kérdő pillantásával találtam szemben magam. Hitetlenül felnevettem.

-Csak ennyi?- kérdésemre elkerekedett szemmel meredt rám.

-Nem elég?! - felkeltem, az ágyra dobva az újságot és szándékomban állt megölelni, de ő elhúzódott, így sóhajtva hátraléptem egyet, és mélyen a szemébe néztem.

-Ez semmi. Ne higgy a médiának, csak azt hidd el, amit én mondok! Főleg, ha rólam van szó.  - mosolyogtam rá kedvesen.

-Miért mosolyogsz?

-Mert két hete azon agyalok, őrlöm magam, hogy mi rosszat tettem, amiért nem állsz szóba velem, nem válaszolsz semmilyen módon, alig tudtam koncentrálni a próbákon, Zayn-t is halálra zaklattam, hogy tud-e valamit, erre kiderült, hogy a bajod egy cikk, aminek semmi valóság alapja!

-És a kép? - felvettem az ágyról a tinimagazint, és mellé léptem.

-Nézd meg. Nem fogjuk egymás kezét. Ott éppen sétáltunk, mentünk a stúdióhoz. Illetve ő a fősulira, én meg a stúdióba, csak egy irányban van. Nem történt semmi. Ha történt volna, elmondanám neked. Te lennél az első!

Felnézett rám, és végre elmosolyodott. -Tényleg?

-Még szép! - öleltem meg, s ezúttal nem húzódott el, hanem visszaölelt. Aztán pár perc múlva eltávolodott tőlem, rám nézett majd megint megölelt.

-Annyira örülök, hogy itt vagy! Nagyon hiányoztál. - Nem mondtam semmit, csak szorosabban húztam magamhoz. Nekem is hiányzott. Elengedtem, és folytattuk az evést, Laurel-ből pedig csak úgy dőltek a kérdések.

-De mégis ki ez az Amy? És honnan ismered? És aranyos? Mikor jöttél? Hogy? És miért? Neked nem Londonban kéne lenned? Dolgozni? CD-t felvenni, albumot? Koncertet adni több millió sikítozó rajongónak? És hogy jutottál el idáig?  - vigyorogva hallgattam, ahogy sorolja a kérdéseket, és próbáltam megjegyezni őket.

-Oké, oké. Várj. Szóval, Amy egy gyermekkori barátom, akivel egy ideje nem beszéltem, de most megint találkoztunk, és megörültem neki. Nagyon aranyos, szerintem bírnád. Tegnap este, de akkor már nem akartam zavarni, reggel pedig elfelejtettem felkelni. Mármint nem elfelejtettem, hanem nem bírtam, csak 10-kor. Tudtad, hogy itt egy órával később van, mint otthon? Durva...Repülővel és... mi volt a következő kérdés?

-Miért?

-Hát, már mondtam. Hogy tisztázzuk a félreértést. Azt hiszem, sikerült.

-Meddig maradsz? Nem Londonban kéne lenned?

-Hát, terveim szerint úgy egy hétig. Az egész hetet megkaptuk szabadságnak. Megmutathatnád a várost - mosolyogtam rá.

-Okés, de rengeteg rajongó van itt is, amit mondjuk megemlíthetnél a fiúknak is, akik simán letámadnak. Plusz, én suliban vagyok délelőtt.

-Nincs gond, addig majd alszom.

-Fél egyig?

-Meglepődnél, ha tudnád, meddig bírok aludni - húztam huncut mosolyra szám.

-Majd egyszer versenyzünk. Na, és mi újság London-ban?

Innentől kezdve pedig úgy beszélgettünk, mintha mi sem történt volna.