Sziasztok! :D Itt a 4. rész is! Bevallom, ezzel a résszel egy kicsit bajban voltam, ugyanis totálisan elfelejtettem, hogy miért sírt Kim, így egy új sztorit kellett kitalálnom köré. De azt hiszem megoldottam. :D
Ez lett talán az eddigi leghosszabb rész...Remélem, tetszeni fog ez a rész is, jó olvasást!
Puszi: Zsó xxx
Kisírt szemeit bánatosan rám emelte, majd szinte suttogva a következőket mondta:
-Apu kórházban van. - Ettől az egyetlen, apró, alig hallható mondattól is totálisan ledermedtem. Hogy mi?! Mr.Valley nem kerülhet kórházba! Ő az egyik legrendesebb ember, akit ismerek!
-M...Mi? Hogy történt?
-Hát... ma reggel kiugrott a pékségbe, és sietett, mert hideg volt, de mivel majdhogynem szemben van a lakásával a bolt, így nem akart kocsival sem menni, és ahogy átsietett a zebrán, egy őrült állat pasas, valami BMW-vel elcsapta. Anyu akkor mondta, ahogy hazaértem. - Sikerült Kimnek végigmondani a mondatot megakadás nélkül, viszonylag hangosan, de mire a végéhez ért, már megint könnyezett a szeme - Mégis mit képzelt magáról az a görény??!! ZEBRA!!! Elsőbbség!!! Nekem nincs jogsim, de ezt még én is tudom!!!! Milyen jogon üti el az én apámat?! - Kim szomorúsága hirtelen váltott át mérhetetlen dühbe. Nem akartam mondani neki, hogy többszáz embert csapnak el ugyanígy, és Mr.Valley csak egy a sok közül. Sajnos. Nem tudtam mit mondani - erre nem lehet- csak megöleltem barátnőmet, aki aznap este nálam aludt, és bár másnap hosszú út várt ránk (csak ezt Kim akkor még nem tudta), végigbeszélgettük az éjszakát.Minden téma szóba került, nem csak az apukája. Kielemeztük a közúti baleseteket, szidtuk a felelőtlen sofőröket, aztán áttértünk semlegesebb témákra, mint körömlakk, ruhák, vagy, hogymitől száraz a hajam vége. Mindegy, a lényeg csupán annyi volt, hogy együtt voltunk. Mikor 4 óra körül ágyba kerültünk, még Kim megkérdezte:
-Figyelj, nem baj, ha nem megyünk az élő show-ra?
-Mi? Dehogy! -Ez azért elég egyértelműnek tűnt- Viszont attól még mehetünk Londonba! Elmegyünk, és meglátogatjuk apukádat, rendben?
-Laurel...
-Igen?
-Köszönöm. - nem kellett megkérdeznem, hogy tudjam, mire gondol.
-Ez természetes. Tudod, hogy hozzám bármikor jöhetsz.
Reggel korán keltünk, és annak ellenére, hogy 4-kor feküdtünk le, már 6-kor ébren voltunk. Kim még este, a beszélgetésünk közepette segített nekem bepakolni - s bár én már egyszer aznap bepakoltam, mindent kiborítottunk, és kezdtük előlről. Kikerültek az 1D-s dolgok, mint albumborító, poszter, hasonlók, s olykor még nevettünk is, ugyanis véletlenül betettem a fürdőruhámat a fehérneműim közé, Kim pedig nem értette, azt minek. Mondanom sem kell, hogy én sem...
Gyorsan csináltunk magunknak reggelit, amiből hagytunk anyuéknak is, akik pont akkorra értek le a lépcsőn - még köntösben, a reggeli kávéjukért imádkozva- mikor mi indulni készültünk, át Kimékhez. Gyorsan felvázoltuk a helyzetet, miszerint megyünk haza, bár már korántsem azért, amiért eredetileg. A szüleim még akkor is sokkos állapotban voltak - természetesen ők is féltették Mr.Valley-t, hiszen apu legjobb barátja -, mikor mi átrohantunk a szomszéd házba. Miután vagy 5 percig öleltem Kim anyukáját, felmentünk az emeletre, ahol Kim bőröndjébe is bepakoltunk, úgy 1 hétre mindent, ami kellhet. Mire végeztünk, már Mrs.Valley is készen volt, így indulhattunk is át hozzánk az én bőröndömért, és elköszönni.
Míg mi odaát felpakoltuk a táskámat, addig a szülők odalent beszélgettek. Ahogy leértünk, még hallottuk, ahogy anyuék azt mondják:
-Te is mész?
-Persze. Természetesen a férjem mellett a helyem, és így, hogy Bob nem tud rájuk vigyázni, rám hárul a felelősség.
Erre anyu csak megértően bólintott, majd észrevették, hogy leértünk, így kezdödött a búcsúzkodás. Megkaptuk a "Vigyázzatok magatokra, és egymásra!" intést, az "Azért érezzétek jól magatokat!" mondatot, valamint a "Jobbulást apukádnak, Kim!" üdvözletet is, és már indulhattunk is. Gondolom, anyuék hívtak taxit, míg mi az emeleten voltunk, mert az a kapunk előtt már ott állt,mire kiértünk. A taxis segített berakni a csomagjainkat, majd egy-egy gyors búcsúpuszi után indultunk a reptérre.
Természetesn eszünkbe sem jutott, hogy esetleg tudunk menni a magángéppel, így Kim anyukája este még lefoglalt 3 jegyet a Londonba tartó járatra. A taxis szerintem látta rajtunk, hogy nem vagyunk beszélgetős kedvünkben, így inkább ő is csöndben volt egyész úton a reptér felé. Míg Mrs.Valley kifizette a taxist, addig mi felhívtuk Ellát, és neki is elregéltük a történteket, és hogy ma biztosan nem tudunk találkozni, de ha odaértünk, lepakoltunk, és megnéztük Kim apukáját, mindenképpen telefonálunk, és megbeszéljük a továbbiakat. Miután letettük a telefont, besiettünk az épületbe, gyorsan becsekkoltunk, mert már modnták, hogy a repülö 10 perc múlva felszáll. A csekkolásnál nem volt gond, hiszen semmi olyan nem volt nálunk.
Mikor elfoglaltuk a másodosztályon a helyeinket, mindketten bedugtuk a fülhallgatóinkat, és a 2 órás repülőút alatt csak néha szólaltunk meg. Kim anyukája sem volt túl jó állapotba lelkileg, így csendben újságot olvasott mögöttünk.
Mikor leszálltunk taxival egyböl Kim apukájának - egyébként hatalmas - lakásába hajtottunk. Mit sem törődve azzal, hogy mennyit változott a hely, csak ledobtuk a cuccainkat, és a kórházhoz hajtottunk, ahol a recepciós kicsit akadékoskodott, de egyikünk sem volt olyan idegállapotban, hogy tűrje, úgyhogy - mivel nálam szakadt el először a cérna - kiosztottam:
-Mégis mit képzel?! Családtagok vagyunk! Mi az, hogy nem mehetünk be hozzá?! Igenis, bemegyünk. Mégis ki maga, hogy megmondja, mit csinálhatunk?!
A nő erre csak unottan reagált:
-A recepciós.
-Pontosan. CSAK egy recepciós, úgyhogy maga msot azonnal megmondja, hol találjuk Mr.Valley-t, mi pedig bemegyünk hozzá, hacsak maga az orvos nem titja meg ezt.
A nő erre - talán feltünt neki az én enyhén eszelős, és a Valley család itt lévö 2 tagjának könyörgö tekintete - csak megmondta, melyik kórterem Kim apjáé, mi pedig mint az őrültek, úgy rohantunk a 108-as szoba felé. A szoba előtt álltunk úgy fél percet, mire mindenki kicsit lenyugodott, majd halkan benyitottunk, hátha alszik Kim apukája. Egyébként nem aludt, és látni kellett volna a tekintetét, mikor meglátta a lányát és a feleségét. Természetes volt, hogy velük törődik, így én meghúztam magam a szoba egyik sarkában lévő széken, és hallgattam a beszélgetésüket. Elmondása szerint "csak" a lába tört el, amit meg kellett műteni, mert szilánkosra tört az egyik csont, de egyéb baja nincs, esetleg kisebb horzsolások. De összességében nincs komolyabb baj. 3 órát töltöttünk bent. Illetve Kim-ék, ugyanis én 1 óra után - és miután beszélgettem Bob-bal 10 percet, és átadtam szüleim kívánságait- egyedül hagytam a kis családot, és sétáltam egyet a folyosókon. Ittam egy kis forrócsokit az automatából, majd folytattam a céltalan bolyongást.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy lány görkorival a lábán elszáguld mellettem, meglökve a vállam - így borítottam magamra a forró innivalómat - majd egy gyors "Bocsánatot" elhadarva a válla fölött rohant tovább. Nem tudom, hova, de nem is érdekel. Aztán -még a lány lendületétöl - hátravágódtam. Volna, ha nem kap el 2 erős kar. Illetve, gondolom, hogy erősek, ha engem meg bírnak tartani, ugyanis nem vagyok egy nádszálkisasszony. Segített visszanyernem az egyensúlyom, és ahogy megfordultam, a világ leggyönyörűbb kék szempárja nézett le rám aggódva. Egy olyan szempár, amit bárhol megismertem volna, akár milliók közül is.
-Jól vagy? Ne haragudj Amy-re, sietett, felvételizik.
-Semmi baj, gondoltam, hogy nem direkt volt.
-Egyébként Niall vagyok - mosolygott kedvesen.
-Tudom - le sem lehetett volna vakarni a vigyort a fejemről, bár elég furcsa volt, hogy vigyorogtam, annak ellenére, hogy mi miatt voltunk a kórházban. - Én pedig Laurel.
-Gyere, meghívlak egy forrócsokira, mert ahogy elnézem, a tiéd nem a szádban landolt...
-Ne, nem fontos, amúgy is megyek vissza a barátnőmhöz.
-Kérlek. Egy forrócsokira csak ráérsz! - Mivel nem tudtam ellenállni annak a gyönyörű mosolynak - ami, mondanom sem kell, ezerszer gyönyörűbb a valóságban, mint a posztereken-így belementem, és Niall beleegyezésemet gyermeki örömmel nyugtázta, tapsolt, és vigyorgott, mint a vadalma. Egyébként nem tudom, hogy vigyorog a vadalma, de biztos nagyon, ha mindig ezt mondják...
A büféig tartó utat csendben tettük meg. Én azért, mert nem is bírtam másra gondolni, mint Niallre, és alig bírtam levenni a szemem róla , ami lehet, hogy kezdte zavarni... S lehet, hogy ezért nem szólalt meg.
Ahogy kikérte nekem a forrócsokit - ami egyébként sokkal finomabb volt, mint az, amit az automatából szereztem -, magának pedig a capuchino-t, folyamatosan mosolygott. Leültünk az asztalhoz, és megkérdeztem, hogy miért van itt, csak nincs-e valami baj.
-Nem, illetve semmi komoly. Egy csaj - Amy, aki elgázolt - véletlenül belement Harry-be, és mivel Paul mindig biztosra megy, így inkább bejöttünk a kórházba. És te? Mi szél hozott erre?- Miközben válaszolt, úgy láttam, megkönnyebbült. Lehet, hogy attól, hogy nem kezdtem el sikítozni, bár tudtam, ki Ő.
Sosem értettem, mi értelme van annak, hogy ha meglátod a sztárt, akiért rajongsz, elkezdesz sikítani. Így ugyanis helyből elvágod magad nála, ha azt látja, hogy csak egy vagy az őrültebb rajongók közül. Nem. Én meg akartam ismerni, nem csak monitoron keresztül lesni a képeit, és álmodozni róla. Itt volt hát a remek alkalom.
-Hát, nevezetesen a repülő. - válaszomra felnevetett.
-Honnan jöttél?
-Magyarországról. - Úgy láttam, meglepődött, és be is jött a tippem, ugyanis a következő pillanatban rákérdezett:
-Tényleg? És hogy-hogy ilyen jól megy az angol?
-Hát, angol vagyok. Itt születtem, csak 2 éve Magyarországra költöztünk a családommal, és a barátnőmmel, aki szintén a családjával jött. Kivéve az apukáját, aki itt maradt. Miatta vagyunk itt. Tegnap reggel elütötték. Egyébként az élő adásra jöttünk volna - hogy megnézzünk titeket -, de a baleset miatt ez ugrott.
-Hű. - Gondolom, kicsit sokkolta az információáradat, amit rázúdítottam, de hát Ő kérdezte...
-Igen...
-Várj. Szóval a barátnőd apukája most itt van.
-Igen.
-És hol van a barátnőd?
-Bent nála, az anyukájával, csak kettesben, illetve hármasban hagytam őket.
-Ki az apukája?
-Bob Valley. Egy nagy cég feje, ők szponzorálják az X Faktort is. Innen lett volna a jegy.
-És el akartok jönni? Meg tudjuk oldani...
-Hát, nem tudom, majd Kim eldönti. Természetesen én szívesen mennék, de nem tudom, Kim milyen lelkiállapotban van...
-Persze, megértem.
Van az a mondás, hogy ha emlegetsz valakit, az általában megjelenik. Így volt ez most is. Csak nem megjelent, hanem hívott.
-Hol vagy? - szólt bele a telefonba Kim.
-A büfében. Te?
-WC-n. Most jövök ki. Odamegyek, oksi? Rám fér a forrócsoki.
-Okés, de... majd ne sikíts.
Erre kinyomta.
-Ki volt az? Már, ha nem vagyok indiszkrét.
-Kim, a barátnőm. Jön ide. Figyelmeztettem, hogy ne sikítson, de... nem ígérek semmit... - mosolyogtam, bár tudtam, hogy a kedvükért, illeve Niall kedvéért még ő is moderálja magát.
Szeretett barátnőm ekkor jelent meg Niall háta mögött,majd hirtelen megdermedett, és alig kapott levegőt. Elnézést kérve Niall-től odarohantam hozzá, hogy mi a baj, ő pedig csak mutogatni tudott. Ekkor láttam meg az 1D srácokat, akik a szék mögött álltak, és határozottan úgy tűnt, hogy jól szórakoznak barátnőmön. Miközben próbálkoztam megnyugtatni Kim-et, odarángattam Niall-hez, aki még nem beszélt a Fiúkkal, csak ült a helyén, hátrafordulva felénk és várt. Gondolom, rám....
Mikor odaértünk, Niall udvariasan kezet nyújtott Kimnek, aki hirtelen el is felejtette, hogy miért jött a büfébe.
-Niall vagyok - szólt a szőke srác. - Te pedig Kim. - mondanom sem kell, barátnőm oda meg vissza volt attól, hogy a kedvenc bandájának egyik tagja tudja a nevét.
-I..Igen... Örülök a találkozásnak -Úgy láttam Kim-en, hogy lefehéredett, valamint mindjárt elájul. Louis, Harry, Zayn és Liam pedig ezt a pillanatot választották arra, hogy odajöjjenek hozzánk.
-Sziasztok! - szólalt meg Louis - Két csajt füzöl egyszerre?
Niall erre csak megforgatta a szemét, majd rám villant a tekintete, hogy engem hogy ért Louis megjegyzése. Természetesen sehogy, csak nevettem rajta.
-Liam vagyok - mutatkozott be illedelmesen Liam, amin meg sem lepődtem, hisz Ő a banda híres-neves jófiúja.
-Tudom. Ő pedig Harry, Louis és Zayn. - mutattam sorban végig a Fiúkon, akiket akkor is felismertem volna, ha álmomból keltenek. Barátnőm pedig ugyanígy volt vele.
Harry-nek nagyon imponált, hogy mindketten tudjuk a nevét, hisz nem volt kérdés, hogy Kim is tudja, így a göndörke csak egy büszke mosollyal bólintott. Legközelebb Louis szólalt meg:
-Srácok, nekünk mennünk kéne... Tudom, hogy még turbékolnátok egy kicsit, de dolgunk van...
-Louis! Fejezd be! - Niall kezdte unni Louis piszkálódását, és bár engem nem zavart, azért kezdett kínos lenni. A szőkeség a srácok felé fordult, és elküldte Őket, hogy menjenek elöre. Liam-nek hatalmas munkájába került kiüldözni a büféből a Fiúkat, de végül ketten maradtunk az ír "angyallal". Mint kiderült, azért akarta elküldeni a fiúkat, mert megadta a telefonszámát. És én is a sajátomat. Mármint nem magamnak, hanem neki. Mikor adott egy puszit az arcomra, majd mosolyogva a hátsó ajtó felé vette az irányt, nekem beugrott, hogy Kim nincs velem. Csodálkozva hívtam fel barátnőmet, aki, mint kiderült, a hátsó bejáratnál volt. Megbeszéltük, hogy a WC-ben találkozunk, és ahogy mindketten odaértünk, egyszerre tört ki belőlünk a sikítozás. Ő felszabadultan nevetett, hogy az apukájának nincs komolyabb baja - aminek természetesen én is örültem -, valamint, hogy Zayn-nel végig szemeztek, nekem pedig le sem lehetett vakarni a vigyort a képemről, mielőtt, mialatt és miután elmondtam Kim-nek, hogy Niall-el telefonszámot cseréltünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése